Bevezető

Bevezető

 

Az orvosi rehabilitáció a modern orvoslás teljességét átfogó rendszerben a prevenció – kuráció – rehabilitáció és a palliáció egységében egyenrangú stratégiaként van jelen. Ezen elv gyakorlatban történő megvalósulása paradox módon egy olyan intézkedéssel összefüggésben zajlik, amely a rehabilitációs szakma tiltakozása ellenére történt. A 2007. év áprilisban életbe lépett kórháztörvényben az aktív fekvőbeteg-kapacitás jelentős csökkentése mellett mintegy 7000 ágy a krónikus finanszírozású körbe került, ezek fele a rehabilitációba. Ezzel a rehabilitációs szakma által már korábban is túlzottnak ítélt ágy-kapacitás még tovább növekedett, mintegy 15500 ágyra, ami azt jelenti, hogy a teljes fekvőbeteg ágyszám mintegy 17%-a rehabilitációs ágy lett (ebben a pszichiátriai rehabilitáció ágyai is értendők). Noha finanszírozás tekintetében ez forráskivonást jelentett, hiszen egy krónikus finanszírozású ágyon a megtermelhető bevétel 1/3-a sincs az aktív ágyon megtermelhetőnek, azonban az ágyszámokat illetően a rehabilitációs medicina a „legnagyobb ágyszámú” medikális diszciplinává vált. Számos szakmai hátránya mellett ennek az is következménye, hogy a szakma súlya megnőtt, „tényező”-ként kezdték kezelni és a rehabilitációs ellátórendszer struktúra módosítása elkerülhetetlenné vált. Ezt az elmúlt három év során a szakmapolitika is felismerte. A hirtelen jött ágynövekmény számos olyan nehézséget hozott felszínre, mint a finanszírozhatatlanság, a szakemberhiány (elsősorban rehabilitációs szakorvos hiány) vagy az ellátási feltételek ellehetetlenülése. A rehabilitációs szakmai grémiumok szívós munkájának köszönhetően eljutottunk oda, hogy jelenleg a felsorolt gondok egy része már megoldás alatt van. 

Bár az elmúlt időszakban számos helyen történt előrelépés az ellátás minőségének javításában, de a jelenleg rehabilitációként nyilvántartott ellátásoknak azonos finanszírozási kondíciók mellett még mindig változó a szakmai tartalma, így a finanszírozás is egyenetlen minőségű szolgáltatásokra irányul.  Ennek a helyzetnek a megváltoztatására paradigma-váltást javasoltunk, amelynek jegyében az alapszakmákhoz kötődést a rehabilitációs orvosláson belül felváltja a funkciózavarokhoz illetve a fogyatékosság természetéhez igazodó ellátási rendszer. Ez alól kivételt képeznek olyan szubdiszciplinák, ahol az alapszakma meghatározó jelentőségű (pszichiátria, kardiológia, pulmonológia) vagy az életkori sajátosságok indokolják az alapszakmákhoz kötődést (csecsemő és gyermekgyógyászat). Minden más esetben a rehabilitáció nem az alapszakmákhoz, hanem a kialakult funkcionális zavarokhoz kapcsoltan szervezendő. 

Comments